A Mecsek déli lejtőit mintha egyenesen szőlőtermesztésre teremtették volna. A Pécsi borvidék aranykora azonban csak a 18., de még inkább a 19. században következett be. A baranyai bor rangos és elismert lett, a század közepétől pedig a pécsi, Littke család által fémjelzett pezsgőgyártás is fellendült az alapboroknak termelt itteni szőlőre támaszkodva. A fejlődések igazi motorja az egyházi, püspöki szőlőbirtokok voltak, ahol nemcsak a tényleges szőlőtermesztés folyt hatalmas méretekben, de a kornak megfelelő modern technológiai tudás is itt összpontosult. Több új szőlőfajtát is meghonosítottak, így került például a borvidékre a cirfandli Ausztriából. A tokajihoz hasonló édes borok készítésébe szintén sok energiát fektettek, és a délvidék jótékony hatásai is éreztették magukat. Az egykori Mecsekaljai borvidéken sok a napsütés, de a Mediterráneumhoz képest nedvesebb a levegő. Az erdőtalaj, a lösz és a rajta képződött mezőségi talaj, valamint az évszázadok tapasztalatával kiegészülő modern technológia jól beazonosítható borkülönlegességeket eredményez. A Mecsek óvó hatása miatt még négyszáz méteren is találunk szőlőt.

Az elmúlt években azonban a Pécsi borvidék kiváló tulajdonságai ellenére mind ismertségben, mind fejlődésben elmaradt a divatosabb Tokaji, Balatoni vagy akár Villányi borvidékektől. A Matias Borászat pécsi származású – és még fontosabb: pécsi érzésű – tulajdonosai ezen szeretnének változtatni. Elvégre itt is adott minden, hogy szép szőlő teremhessen – csak az a kérdés, mi mit tudunk kihozni belőle.

A borászat egyik fő koncepciója, hogy sok fajtával dolgozunk, sok fajtát kívánunk bemutatni. Ehhez igyekszünk a megfelelő technológiát hozzárendelni, valamint megtalálni azt az utat, amelyben a fajta és a termőterület is megmutathatja magát, miközben benne van a saját egyediségünk is. A technológiai és szakmai felkészültség elengedhetetlen ahhoz, hogy küldetésünknek megfelelően a legmagasabb minőséget tudjuk palackba tölteni még a nagyobb kihívást jelentő évjáratokban is.

Az igazi pécsi ember „tüke” pécsi. Tükének eredetileg a legalább három nemzedékre visszamenőleg Pécsett lakó, a Mecsek oldalában (Makár-, Deindol vagy Szkókó hegyen) szőlővel és (prés)házzal rendelkező polgárokat nevezték. A tüke pedig a tőke, vagyis a szőlőtőke szóból ered, azaz aki nem művelt szőlőt, annak nem volt keresnivalója Pécs társadalmi életében. Nem véletlenül volt ez így, hiszen a szőlőművelés hagyomány volt, kötelesség és élvezet, meg kellett szenvedni a szőlőért, értékelni kellett a bort. A Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Hivatal Pécset 1987-ben a „Szőlő és a Bor Nemzetközi Városa” címmel tüntette ki.